Találtam ma egy blogot, amit egy svéd lány írt, aki Japánba ment tanulni. Két évet töltött kinn, majd hazautazott, és úgy döntött ott marad. A sügér. Én egyszer kijutnék, 100% hogy nem jönnék vissza. Persze, hiányozna a családom én a barátaim (már amennyi van) de akkor sem. Isten tudja miért vágyom ennyire oda...
Vagy a saját országomban csalódtam ennyire, vagy az emberekben. Nem élek abban a hitben, hogy ott könnyebb az élet, és ez az álom, olyasmi, amit senkivel nem tudok megosztani. A szüleimnek sose keseregnék, nehogy azt gondolják, boldotalan embert neveltek belőlem. A japán pasik itánti érdeklődés valamiféle ferde kényszer a szemükben, és biztosan meg vannak róla győződve, hogy előrehaladott korom ellenére kinövöm a dolgot, és összeállok egy "csepeli vasmunkással".
Valami üdítően újra van szükségem, mert (sok más embertársammal egyetemben) fulladozom ebben az országban. Minden egyes Magyarországgal kapcsolatos hír csak az elszántságom és a vágyóságom erősíti...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése